Szeptember elején sikeresen elstartolt a NASA két ikerműholdja, hogy feltérképezze a Hold gravitációs terét és belső szerkezetét. A magaslégköri szelek miatti kétnapos csúszás után szeptember 10-én indult végül útnak a műholdakat hordozó Delta-II rakéta a Cape Canaveral-i indítóállásról. Ez volt a legendás hordozórakéta utolsó útja a keleti partról, és várhatóan az utolsó előtti összességében. A Delta-II állított pályára rengeteg GPS és Iridium holdat, számos fontos tudományos műholdat, űrszondát és űrtávcsövet, köztük az összes Marshoz induló amerikai űreszközt a kilencvenes-kétezres években. 146 startjából csak egy volt teljes kudarc, bár az igen látványos tűzijátékot produkált.

Holdunk valamikor 4,5 milliárd évvel ezelőtt jött létre, mikor az ős-Földbe becsapódott egy valamivel kisebb, de meglehetősen nagy méretű másik égitest. A kidobódó anyag aztán Föld körüli pályán összeállt az új égitestté, a Holddá. A keletkezés idejét meglehetősen pontosan meg tudjuk határozni, a legkorábban kialakult kőzetek korának meghatározásával. Ahogy a Hold anyaga hűlt, a magmaóceán tetején felgyűlő, legkönnyebb ásványokból szilárd kéreg kezdett kialakulni, és ezek a kőzetek tudósítanak a kezdeti időkről. A számítások alapján a magmaóceán felső rétege úgy ezer év alatt kéreggé szilárdult, ami zárófedélként jelentősen lelassította az alsóbb régió hűlését, de az sem tarthatott tízmillió évnél tovább. Bár később is lehettek olyan események, nagy becsapódások vagy vulkanizmus, amik itt-ott módosítottak a felszínt alkotó anyag korán, annak elsöprő többsége ez alatt a rövid idő alatt jött létre. Vagy mégsem?

Az Apollo-16 által begyűjtött 60025-ös kőzetminta, még a Holdon.

Holdunk rendelkezik néhány furcsa tulajdonsággal. Az egyik ilyen, hogy felszíne jelentős eltéréseket mutat a felénk forduló és túlsó féltekék között: ideát a kéreg vékonyabb, simább, sok helyen sötétebb bazalttal kitöltött medencékkel fedett, odaát vastagabb, csupa kráterezett felföld. Emellett bizonyos elemek (KREEP: kálium, ritkaföldfémek és foszfor) gyakorisága is eltérő. Voltak már korábban is elméletek, hogy mi hozta létre ezt a kettősséget, például változó mértékű árapály-fűtés, vagy épp a Déli-Pólus-Aitken-medencét is létrehozó nagy becsapódás. Egy új elmélet is becsapódáson alapul, de nem messziről érkezett vándorén, hanem hold-testvérek közötti eseményen.

Elég csak egy pillantást vetni az Evadot nagyszerű GLXP scoreboard-jára, máris nyilvánvaló, hogy vannak csapatok, akik előrébb járnak a fejlesztésekben és jobb pénzügyi és kapcsolati tőkével rendelkeznek, mint mások. (Bár érdemes megnézni az is, hogy késői indulóként azért a Puli ott csahol a középmezőnyben!) Három vezető csapatról készített riportot a New York Times, abból a cikkből szemezgettünk.

2007-ben álltak Föld körüli pályára a NASA THEMIS (Time History of Events and Macroscale Interactions during Substorms) műholdjai, hogy bolygónk magnetoszféráját vizsgálják. Az ötös tagjai különböző pályákon keringtek a Föld körül, a P1 és P2 (P, mint probe) legtávolabb. A program igazán sikeres volt, sok érdekes felfedezéssel szolgált a magnetoszféra dinamikáját illetően, de 2009-re a P1 és P2 helyzete kezdett aggasztóvá válni. Keringésük során rendszeresen áthaladtak a Föld árnyékában, így néhány órán át csak akkumulátorokról kellett üzemelniük, így is tervezték őket. Viszont ahogy a pályájuk szép lassan változott, egyre hosszabb időt töltöttek a sötétben, és előbb-utóbb nem bírták volna tovább. De ekkor jött a mentő ötlet: a két, egyébként teljesen működőképes és kellő üzemanyaggal rendelkező műholdat elviszik a Holdhoz.

Az öt THEMIS műhold pályája. A két legkülsőt küldték el a Holdhoz.