Kezdetben voltak az apró műholdak. Ennek igen prózai oka volt: az első hordozórakéták egyszerűen nem voltak képesek néhány tíz kilónál nagyobb terhet Föld körül pályára állítani. A Szputnyik a maga hatvan centi átmérőjű, 84 kg-os gömbjével valóságos óriás volt az első amerikai próbálkozásokhoz, a másfél kilós, grépfrút nagyságú (és annak is csúfolt) Vanguard 1-hez vagy a 14 kg-os Explorer 1-hez képest. Aztán persze a kapacitás rohamosan növekedett, pár éven belül már egy élő embert is magában foglaló űrhajó felbocsátása sem okozott gondot. A műholdak, űrszondák egyre bonyolultabbak és nagyobbak lettek, a nyolcvanas évekre már egész űrállomások keringtek odafent. De mindig megmaradtak az apróságok is, melyek egy-két speciális feladat vagy vizsgálat elvégzésére születtek.

A méreten túl azonban nem különböztek egymástól: legyenek kicsik vagy óriásiak, hosszú idő alatt és igen költségesen, gyakran körülményes menedzsmenttel is súlyosbítva készültek el. Ahhoz pedig, hogy a befektetett pénz megtérüljön, speciális, űrbéli körülményekre optimalizált, épp ezért drága hardvereket használtak fel, amelyek akár 10-15 évvel is elmaradtak kapacitásban az egyébként forgalomban lévő általános eszközöktől. Felmerül viszont a kérdés, van-e más, gyorsabb és olcsóbb út az űr elérésére?

Az OSCAR-1, az első rádióamatőr műhold 1961-ben állt pályára. Más elsőségekkel is büszkélkedik: magántőkéből épült és potyautasként (másodlagos hasznos teherként) utazott a Discoverer 36 kémműhold mellett.

A Szovjetunió a hatvanas-hetvenes években nagy versenyt futott az Egyesült Államokkal a Hold meghódításáért, de égi kísérőnkön tevékenykedő űrhajósok helyett csak pár mintahozó űrszondát tudtak végül felmutatni. 1976-ban a Luna-24-el véget ért a Hold kutatása, és a következő évtizedben már a Mars és még távolabbi célok élveztek prioritást. A Viking, Voyager és Fobosz missziók ideje után a kilencvenes években aztán lassan kezdett megint visszatérni az érdeklődés a Hold iránt, úgy Oroszországban mint a világ többi részén is. 1996-ban, a sikertelen Marsz-96 missziót követően az új irányvonal a hosszútávon iparilag is felhasználható erőforrások kutatása lett, a Holdon illetve földközeli kisbolygókon történő kitermelés előkészítésére a XXI. század közepére. Pénz ugyan szinte alig volt rá, de terveket szövögetni lehetett papírral-ceruzával is. Az orosz bolygóközi tudományos missziók céljának így ismét a Holdat, illetve a Mars Phobos nevű holdját (mint kisbolygót) jelölték ki, a kétezres évekre tervezett Luna-27 és Fobosz-Grunt missziókkal. Előbbi orbitert, leszállóegységet és penetrátorokat (felszínbe csapódó dárdaszerű szondák) vitt volna a Holdra, utóbbinak pedig a korábbi két sikertelen Fobosz missziót kellett volna feledtetnie, sikeres mintahozatallal az aprócska égitestről. De az orosz pénzügyi nehézségek és a párhuzamosan, komoly nemzetközi összefogásban épülő Szpektr-RG űrtávcső megmentésére tett kísérletek folytán választani kellett a két misszió közül, hogy legalább egy összejöhessen a szűkös keretből a kétezres évek közepére. A döntés végül az egyedibbnek, szofisztikáltabbnak tekintett Fobosz-Gruntra esett, a Luna programot a kedvezőbb pénzügyi viszonyokig takaréklángra tették.

A Lunohod-2 saját keréknyomait vizsgálja ezen a szkennelt, feldolgozatlan felvételen. Részletes felszíni felvételek nem készültek Holdon a szovjet roverek (némileg elfeledett) 1970-74 közötti küldetése óta. (A Laboratory of Comparative Planetology, Vernadszkij Intézet, Oroszország jóvoltából. A teljes Lunohod archívum böngészhető ezen a linken.)

A Puli Space csapatának célja, hogy feljuttassa az első magyar szondát a Holdra. Bár a Puli valójában egy gépezet, mégis illő megemlékeznünk mindazon állatokról, akik elsőként jutottak el a világűrbe, sokszor életüket adva azért, hogy az űrkutatás hőskora megkezdődhessen.

A több mint ötven éves múltra visszatekintő űrkutatás rendkívül sokat köszönhet a köztudatban alig ismert, mégis úttörő űrhajósainak, akik nélkül nem fejlődhetett volna ilyen hihetetlen tempóban. Ezek az első kozmo- és asztronauták azonban nem az emberiség, hanem az állatvilág képviselői voltak.

Bár napjainkban már-már triviálisnak tűnhet, az űrkorszak kezdetén a kutatók nem lehettek biztosak abban, hogy egy ember képes-e életben maradni az űrben. Komoly viták folytak arról, hogy milyen hatással lehet a súlytalanság állapota, vagy éppen az űrhajósokat érő sugárzás a szervezetre. Ahogy a tudomány számos területén, ez esetben is földi lakótársainkhoz fordultak segítségért, az űrutazás általuk juthatott előre, és érhetett oda, ahol ma is tart.

Általában Lajka kutyát tekintik az első űrutazónak, aki az 1957. november 3-án felbocsájtott Szputnyik-2 fedélzetén foglalt helyet, a történet azonban nem vele indult.