A Puli Space csapatának célja, hogy feljuttassa az első magyar szondát a Holdra. Bár a Puli valójában egy gépezet, mégis illő megemlékeznünk mindazon állatokról, akik elsőként jutottak el a világűrbe, sokszor életüket adva azért, hogy az űrkutatás hőskora megkezdődhessen.

Állatok az űrben

A több mint ötven éves múltra visszatekintő űrkutatás rendkívül sokat köszönhet a köztudatban alig ismert, mégis úttörő űrhajósainak, akik nélkül nem fejlődhetett volna ilyen hihetetlen tempóban. Ezek az első kozmo- és asztronauták azonban nem az emberiség, hanem az állatvilág képviselői voltak.

Bár napjainkban már-már triviálisnak tűnhet, az űrkorszak kezdetén a kutatók nem lehettek biztosak abban, hogy egy ember képes-e életben maradni az űrben. Komoly viták folytak arról, hogy milyen hatással lehet a súlytalanság állapota, vagy éppen az űrhajósokat érő sugárzás a szervezetre. Ahogy a tudomány számos területén, ez esetben is földi lakótársainkhoz fordultak segítségért, az űrutazás általuk juthatott előre, és érhetett oda, ahol ma is tart.

Általában Lajka kutyát tekintik az első űrutazónak, aki az 1957. november 3-án fellőtt felbocsájtott Szputnyik-2 fedélzetén foglalt helyet, a történet azonban nem vele indult.

Állati verseny a világűrért

Az első próbálkozások szuborbitális repülések (űrugrások) voltak, amelynek során az űreszköz eljut a felső légkörbe, nem éri el azonban a földkörüli pályára álláshoz szükséges első kozmikus sebességet (7,9 km/s). Az első űrugró élőlények muslicák voltak, melyeket 1947-ben az amerikaiak lőttek juttattak fel egy német V-2 rakéta segítségével, hogy tanulmányozhassák, milyen hatás ér egy élő organizmust az űrben. A szonda 171 kilométeres magasságig emelkedett, és biztonságban vissza is hozta utasait.

Az első emlős 1948. június 11-én követte őket, szintén az USA-ból. A kiválasztott egy Albert I névre hallgató rhesus makákó volt, megfelelő dokumentáció hiányában azonban kiléte szinte ismeretlen maradt. A V-2 Blossom rakétára erősített kapszulában a majom 6 percet repült, és 62 kilométer magasra jutott, nem ért el így a világűr határának számító 100 kilométeres magasságig (amely egy nemzetközileg meghúzott elméleti határ, az ún. Kármán-vonal). Ez is jelentős eredménynek számított, annak ellenére, hogy a majom nem élte túl az utazást.

Ezután még 1949 decemberéig három kilövés indítás történt az „Albert-sorozaton” belül, melynek során további majmokat küldtek fel. Albert II 1949. június 14-én már túllépte a felső légkör határát, 133 kilométeres magasságig emelkedett. A visszatérés nem volt szerencsés, a makákó a kapszula becsapódásakor elpusztult. A harmadik küldetés sajnos kudarcba fulladt, amikor a rakéta 10 kilométeres magasságban felrobbant. Az utolsó repülést 1949. december 12-én sikeresnek könyvelték el, mivel elérték a várt teljesítményt, a fedélzeten utazó Albert IV is jól viselte a megpróbáltatást, bár a becsapódáskor ő is életét vesztette.

Az Albert-programmal egy időben az amerikaiak más állatokon is kísérleteztek. 1948 augusztusában meghódították a világűrt az egerek képviselői is. Sikerült őket fotón, a súlytalanság állapotában megörökíteni, ezt követően sértetlenül értek földet. Az 1951. szeptember 20-i űrugrás során már 11 egér és egy Yorick nevű majom utazott. A 72 kilométeres magasságig jutó kis csapat épségben visszatért, sőt Yorick jelentős sajtófigyelmet is kapott, mivel ő volt az első „űrmajom”, aki életben maradt.

A Szovjetunió figyelemmel kísérte az USA űrprogramját, sőt, kísérleteiket az amerikaiak orvosbiológiai kutatásaira alapozták. Az 1950-es évek elején rágcsálókat használtak tesztjeikhez, de az űrutazás emberre való hatásainak kiderítéséhez hozzánk közelebb álló élőlényekre volt szükség. Az amerikaiak a majmokhoz fordultak, a szovjetek azonban nem követték példájukat, úgy gondolták, hogy a kutyák sokkal jobban viselnék az ilyenfajta megpróbáltatásokat. Érdekesség, hogy nagyobb stressztűrő-képességük miatt mindig nőstény egyedeket választottak.

Csak 1951 és 1952 között, kilenc ebet indítottak a világűrbe. Először 1951. augusztus 15-én „hajtottak végre” kutyák (Dezik és Tsygan Dezik és Cigán) szuborbitális repülést, és sikeresen is landoltak 51’ szeptemberében. A legnevezetesebb nap évekkel később, 1957. november 3-án jött el, amikor Lajka (eredeti nevén Kudryavka Kudrjavka), egy kis termetű kóbor kutya, a Szputnyik-2 fedélzetén elindult, és elsőként keringve a Föld körül, beírta magát az űrutazás történelmébe. Az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti űrverseny arra ösztönözte a kutatókat, hogy minél előbb, a versenytársat megelőzve mutassanak fel kimagasló eredményeket. A kutyát rohamtempóban képezték ki, és nem dolgoztak ki stratégiát a visszatérésre. Lajka a korabeli hírközlés szerint fájdalommentesen halt meg, több nappal a kilövés után. A 2002-ben megrendezett World Space Congress űrkutatási konferencián azonban lehullt a lepel a haláláról. A konferencián 45 év után az orosz kutatók nyilatkoztak az igazságról, miszerint Lajka mindössze néhány órával az indítás után, a kabinban kialakult rettenetes forróságban, leláncolva és félelemben lelte halálát. A Szputnyik-2 élettelen utasával még 2566-szor kerülte meg bolygónkat, míg végül 1958. április 14-én a légkörbe lépve elégett.

Az Egyesült Államokban ezalatt új program vette kezdetét. Pár nappal a Szputnyik-2 elpusztulása után, április 23-án indult a MIA-program egerekkel, melynek során fontos előrelépést történt. MIA-2, a második „egér-űrhajós” a projektben kibírt 60 G gyorsulást és 45 percnyi súlytalanságot. Ez már majdnem megfelelő bizonyíték volt arra, hogy egy ember is túlélhet hasonló körülményeket. Ennek ellenére nem hagytak fel az állatkísérletekkel, 1958. május 28-án egy Gordo nevű mókusmajomra került a sor. Bár a kabint, amelyben utazott sosem találták meg, nagy szolgálatot tett a tudománynak. A majom légzéséről és szívveréséről rögzített információk ismét alátámasztották, hogy az ember is képes az űrutazásra. Mégsem követte még emberes küldetés, az amerikaiak folytatták a majmokkal való kísérletezést. Elindították a Mercury-programot, melynek keretein belül Sam, a leghíresebb űrhajós majom is utazott, 1959. december 4-én.

A szovjetek sem akartak lemaradni a versenyben, ők továbbra is kutyákon tesztelték az űrben tartózkodás hatásait. 1960. július 28-án Bars és Lisichka Barsz és Liszicska volt az utasa a Szputnyik-4 szondának. A terv azonban kudarcba fulladt, mivel a gyorsítórakéta közvetlen kilövés után felrobbant. Belka és Sztrelka kutya az augusztus 19-i űrrepülés során viszont szerencsések voltak. Sztrelkának később kölykei is születtek, közülük egyet jelképes gesztusként John F. Kennedy elnöknek ajándékoztak. 1960 decemberében még két egység (Szputnyik-5 és -6) hagyta el a Föld felszínét ebekkel a fedélzetén, de sajnos mindkét küldetés meghiúsult a rakéta meghibásodása következtében. A következő két repülés, a Szputnyik-9 Chernushkaval Csernyuskával, és a Szputnyik-10 Zvezdochkaval Zvjozdocskával, azonban sikeres volt.

A Szovjetunió 1950-1960. között több tucat kutyát indított az űrbe. Összesen 57 „kutyautazás” volt, de mivel előfordult, hogy egy kutya többször is repült, az űrben járt ebek száma ennél valamivel kevesebb.

Az Egyesült Államok 1961-ben újabb nagy lépést tett. Úgy döntöttek, most az emberhez legközelebb álló élőlényen van a sor, a csimpánzon. Ham, az első űrhajós csimpánz január 31-én 9400 km/h-val haladva 680 kilométerrel a tenger szintje felett 6 és fél percen át lebegett súlytalanságban. Eltekintve a fáradtságtól, semmilyen rossz hatással nem volt rá az út. Május 5-én a Freedom-7 kabinjában már emberi asztronauta, Alan B. Shepard ült. A versenyt azonban e tekintetben mégis a szovjetek nyerték, mivel Shepardot megelőzte Jurij Alekszejevics Gagarin, a Vosztok-1 utasa, aki majdnem egy hónappal korábban, április 12-én lépett az űrbe.

Nem csak a két nagyhatalom kísérletezett állatokkal, például Franciaország is kivette részét az űrprogramból. 1963-ban szakítva az eddigi „hagyománnyal”, ők küldték az első macskát az űrbe. Félixet Párizs utcáin kóborolva találták, és 13 kiképzett társa közül választották ki. A fejébe elektródákat ültettek, hogy vizsgálják az agyi impulzusokat az űrben tartózkodás alatt.

Néhány évvel később másfajta kísérletek következtek. Az USA 1966-tól egy új, Biosatellite elnevezésű programba vágott bele, mely során három szondát indítottak. Célja az volt, hogy a Föld körül keringve biológiai kísérleteket végezzenek el különféle élőlényeken. Ezek a kísérletek már egy új korszakba vezettek. Történt még egy nagy ugrás az állatos űrutazás terén. 1968-ban a Zond-5 nevű űrszondában teknősök, muslicák, lisztkukacok, baktériumok és növények utaztak, szeptember 18-án elért a Holdhoz. Miután megkerülte az égitestet, sikerült visszatérnie a Földre, az élőlények azonban nem maradtak életben.

Űrlaborban

Az Apollo-11 emberes holdraszállását (1969. július 20.) követően az állatok szerepe átalakult. Ettől fogva már nem űrhajósként, hanem biológiai és orvosi kísérletek alanyaiként használták őket. A fajok köre viszont ezzel párhuzamosan kibővült: a leggyakrabban tanulmányozott élőlények mikroorganizmusok, ízeltlábúak, halak és kétéltűek voltak. Az OFO-A jelű szatellit például 1970. november 9-én két ökörbékát repített az űrbe, melyeken a biológusok azt kívánták vizsgálni, hogy a súlytalanság állapotában hogyan reagál a belső fül irányítása az egyensúlyra. 3 évvel később a Skylab-3-on két keresztespók, Anita és Arabella kapott fontos feladatot. A kérdés az volt, hogyan hat a súlytalanság a pókokra, tudnak-e hálót szőni fent az űrben. Az eredmény meglepő volt, nem csak hogy elkészültek a pókhálók (bár kicsit lassabban, mint a Földön), de még jobb minőségűek is voltak.

A következő élettudományi kutatásokkal foglalkozó program 1973-ban indult a Szovjetunió kezdeményezésére. A Bion-programhoz, mely egészen 1996-ig lőtt fel indított szondákat, számos ország, köztük Magyarország is csatlakozott. A Bion-1 1973. október 31-ei indulással 22 napot töltött a Föld körül, teknősökkel, patkányokkal, rovarokkal és gombákkal a fedélzetén. A többi szonda utasai között találunk még például különféle hangyákat, földigilisztákat, halakat, gőtéket, békákat, majmokat, sőt még madártojásokat vagy penészgombát is. A Bion kísérletsorozatban főként a súlytalanság élőlényekre gyakorolt hatásait vizsgálták, különös tekintettel a csontok kalcium tartalmának eloszlására, valamint az izomtónus változására.

Az elmúlt két évtizedben intenzíven folytatódtak az űrbéli állatkísérletek. Például az USA ember szállítására is alkalmas űrsiklói 1983 óta több mint két tucat „biocsomagot” vittek fel - a legtöbb élőlényt 1998. április 17-én szállították, egyszerre több mint kétezret. A 2006-ban felbocsátott Atlantison végzett kísérletek során kapták talán a legmeglepőbb eredményt. Ezúttal szalmonellabaktériumokat vizsgáltak, melyeket hermetikusan lezárt kémcsövekben szállítottak. Az eredmény meglepő volt: az űrben a baktériumok mutálódtak, ezáltal sokkal agresszívabbak lettek.

Egy évvel később az oroszok rukkoltak elő újabb szenzációval, megszülettek az első „űr-bébik”, méghozzá csótányok, a Foton-M bioszonda fedélzetén. A Remény (Nadjezsda) nevű anyacsótány 33 utódot hozott létre, kiderült, hogy a súlytalanság nem befolyásolja a szaporodást. A kísérlet másik célja az volt, hogy összehasonlítsák az „űrcsótányok” és a földi csótányok fejlődését. Az eredmények azt mutatták, hogy az űrben gyorsabban nőttek az egyedek.

Az egyik legkülönösebb kísérletet az Európai Űrügynökség végezte 2008-ban. A különlegesen szívósként ismert medveállatkák voltak a tesztalanyok, melyeket egy orosz műhold fedélzetén szállítottak a világűrbe, ahol 10 napot töltöttek a puszta világűrben; -250 Celsius-fok alatt, oxigén nélkül, kitéve a kozmikus sugárzásnak. A kutatók meglepetésére a kísérleti állatok 68 százaléka túlélte az extrém körülményeket. Az életben maradt medveállatkák DNS-szerkezete is sérült, de valamilyen módon mégis képesek voltak regenerálódni. Az ehhez hasonló kísérletek nagy szolgálatot tehetnek az orvostudomány számára, ha sikerül megfejteni a regenerálódó-képesség titkát.

Az említett állatkísérletek csak néhány a sok közül, hiszen a kérdések száma végtelen. Képesek-e úszni a halak a súlytalanság állapotában, tudnak-e a méhek mézet készíteni az űrben, a hangyakolóniák működőképesek-e, vagy hogyan gondozzák az emlősök kicsinyeiket a mikrogravitációban – ehhez hasonló, különböző élettani hatásokkal kapcsolatos kérdésekre keresik a választ a kutatók.

Az űrkorszak eddig eltelt több mint fél évszázada alatt rengeteg állat vett részt az űrprogramokban. Rendkívül nagy szolgálatot tettek az űrutazás előrehaladásáért, mely sokuk életét követelte. Ezért napjainkra igen szigorú szabályozások születtek, hogy minden kísérletben résztvevő élőlény megfelelő bánásmódban részesüljön és a lehető legkisebb kellemetlenség érje. De ne feledjük, áldozatuk nélkül az emberes küldetések végződtek volna fájdalmas veszteségekkel. Kikövezték előttünk az utat, melyre nekik hála az emberiség is biztonsággal ráléphetett.