A Hungarobots csapat nyerte meg 2012 Google Lunar X PRIZE LEGO Mindstorms kihívást, és jutalmul egy utazást kaptak Hawaii szigetére, illetve egy vezetett látogatást az ottani PISCES tesztközpontba. Visszatérve megosztották velünk az élményeiket és kalandjaikat: íme az első rész.

Sosem egyszerű úti beszámolót írni, főleg ilyen kötetlen formában. Az első kérdés, ami felmerül: mit emeljünk ki? Az út valódi célját, vagy azt, ami a legjobban megfogott? Sokszor egybeesik a kettő, de van, hogy mégsem. Aztán ott a rangsorolás problémája. Ha az ember mindenre rácsodálkozik és minden fantasztikus a számára, hogyan tudja bemutatni azt, ami igazán különleges? Meg aztán időrendben haladjunk, vagy próbáljunk valami vezérfonalat keresni?

Lassan két hónapja tértünk vissza Hawaii szigetéről, de igazából csak mostanra került a helyére minden, amit ott láttunk. A világ egyik legnagyobb csillagvizsgáló-komplexuma a világ (talpától mérve) legmagasabb vulkánjának a csúcsán, egyértelműen a világ legbarátságosabb népe között. Néhány zseni a LEGO-tól és persze a NASA-hoz köthető PISCES, mint házigazdánk és feladatuk: valódi űrszondák tesztelése földi körülmények között. Hazudnék, ha azt írnám, hogy ez alatt az egy hét alatt csak a szűk értelemben vett űrszakmával foglalkoztunk. Hat 17 éves srác, egy szülő és jómagam a világ ezen egzotikus pontján jóval többet találtunk, mint „puszta” űrkutatást.

Az események sokaságát tekintve talán a legjobb az lesz, ha időrend szerint haladunk, pusztán az egyszerűség kedvéért. Azt már nem ígérhetjük meg, hogy pusztán leragadunk a szakmai, száraz tényanyagnál. Ha valamit megtanultunk, hogy Hawai’i szigete – avagy hivatalos nevén a „Big Island” – egyértelműen Földünk egyik legkülönlegesebb térsége. Az utazás és az ott töltött egy hét pedig olyan intenzív, élményekkel teli volt, hogy nagyon nehéz néhány oldalban összefoglalni. Azonban mégis próbáljuk meg, természetesen a teljesség bárminemű igénye nélkül!

Már megérkezésünkkor láttuk, hogy nem lesz egy közönséges kalandban részünk. A jó 52 órás út végén házigazdánk és idegenvezetőnk, John Hamilton a PISCES (Pacific International Center for Space Exploration Systems) egyik vezetője mellett két segédje várt minket után a reptéren: Hope, egy helyi lány (nem mellesleg mikrobiológus) hawaii ruhába öltözve, virágfüzérrel és öleléssel köszöntve mindenkit, valamint Mark, aki segített nekünk eljutni az óceánparton fekvő hotelunkba. Egy gyors lepakolás és zuhany után hogy felfrissüljünk és megbeszéljük a továbbiakat rögtön elindultunk enni valamit. (Ez nem meglepő módon egy hamburgerező lett, ahol kiderült számunkra, hogy a „local food” az nagyjából egyenlő az ananászos hamburgerrel – nyugtázva, hogy mégiscsak az Egyesült Államokban járunk.) Egy hosszú pihenés után másnap reggel rögtön nekiláttunk az első – gyakorlatilag szabad – nap tervezésének. Ekkor már kezdtük érezni, hogy bár Hawaii-n vagyunk, az elkövetkező egy hétben a strandolásnak és fürdésnek csak alárendelt szerepe lesz.

Első napi célunk szabadon választva az Akaka Falls és a Laupahoehoe lettek, azaz egy vízesésekkel tarkított, esőerdei park a Mauna Kea oldalán és egy az óceánba benyúló, kis félsziget. Mivel ez nem tartozott a hivatalos programok közé, inkább csak röviden, tényszerűen írnánk róla, egyrészt helyszűke miatt, másrészt pedig a blog témáját sem akarjuk elvinni az űrkutatástól az inkább útikönyvekbe illő hosszadalmas leírásokig.

Először autót béreltünk, majd jó egy órás utazás után felhajtottunk a nagyjából 500 m-es tengerszint feletti magasságban található kis parkig. A látvány lenyűgöző volt. Esőerdő, vízesések, a növényzet alól helyenként kibukkanó bazalt – és ahogy egyre beljebb haladtunk ez csak tovább fokozódott. Leírni igen nehéz, amit ott láttunk, így ezt most meg sem kísérelnénk – álljon itt inkább néhány fénykép. Innen további fél órára találtuk a Laupahoehoe-t, ez sem volt kevésbé lenyűgöző, ráadásul itt láttuk először az évnek ezen a szakában kicsinyeikkel vonuló bálnákat is. Összefoglalva, röviden csak annyit a napról, hogy mindannyian megelégedve tértünk vissza a szállásra, sokáig csak a fejünkben rendezgetve a máskor természetfilmekben elénk táruló látványt. Sokáig azonban nem volt erre lehetőségünk, hiszen rá kellett készülnünk a következő, immár jóval hivatalosabb napra.

Az első program ezúttal előadás a „University of Hawai’i” kihelyezett hiloi karán, vendéglátónk, John „Űrkutatás” c. kurzusán – előtte ebéd az egyetemre rendelt pizza formájában. Összesen másfél órát kapott belőlünk a főleg egyetemi hallgatókból álló, egyébként igen népes közönség: ebből egy óra az űrkutatás rövid története, valamint a GLXP és a Puli bemutatása volt, fél óra pedig a Moonbots verseny és a Hungarobots. Őszintén meg kell, hogy mondjuk, a Pulinak és a Hungarobotsnak csapatnak is nagy sikere volt. Az amerikaiakból álló közönség csodálkozva hallgatta a Puli történetét és néha nem is teljesen értették, hogy hogyan lehet, hogy a pénz ekkora gond, vagy hogy az első (még mindig nem hivatalos) magyar műhold csak tavaly indult a világűrbe. Az óra után sajnos nem volt lehetőségünk kötetlen beszélgetésre, hiszen sietni kellett a bónuszprogram kezdetére: nagyjából két órás mozizás a világ egyik legmodernebb planetáriumában, az ’Imiloa-ban. 3D-s planetáriumi vetítések és egy kis múzeumlátogatás mellett az alábbi videót nézhettük meg amolyan étvágygerjesztőként pár nappal későbbi célunkról, a Mauna Kea tetején található obszervatórium-komplexumról: http://www.youtube.com/watch?v=ibxmRdn7_BI

A harmadik napot a geológiának szántunk. A cél a Kilauea volt, napjaink egyik legaktívabb tűzhányója – amely geokémiája egyébként meglehetősen hasonlatos mind a holdi, mind pedig a marsi kőzetekhez. Sajnos aktív kitörést közelről nem láthattunk – pár nappal lekéstük – de amit mégis megtapasztaltunk az valóban lenyűgöző volt . A szerző számára talán a legmegdöbbentőbb a természet hatalmas erejének újabb bizonyítéka volt. Az alább látható úttestet néhány éve öntötte el a láva, mindössze egyetlen perc alatt. Ez a fajta lávamező nagyjából 10 km-en át tartott, így sajnos időszűkében nem tudtunk átjutni a túloldalára, ahol élő egyenesben láthattuk volna, ahogy a láva beleömlik az óceánba.

Így láttuk a krátert mi...

...és így nézett ki egy héttel korábban.

A nap további része szintén vulkánlátogatással telt. Hol az egyik krátert néztük meg, hol pedig a másik at, hol gőzölgő üregeket, hol pedig mindössze néhány hónapos bazaltokat láttunk. Belegondoltunk abba is, hogy milyen lehetett a helyiek számára ennek a hatalmas, aktív tűzhányónak az árnyékában élni – talán nem is véletlen, hogy az egyik legnagyobb tisztlettel Pelée-nek, a vulkánok és a tűz szeszélyes istennőjének adóznak.

A következő napon azonban épp az ő legszentebb hegye, a Mauna Kea felé vettük az irányt…

Deák Márton